CKM: Mikor jöttél rá, hogy van tehetséged az énekléshez?

Anastacia: Mindig is énekeltem otthon a rádióra, de nekem ez természetes volt. Tudod, én nagyon művészi közegben nőttem fel Chicagoban, a szüleim is énekesek voltak. Édesapám a keleti part szállodáiban és klubjaiban lépett fel, édesanyám pedig musicalekeben szerepelt, többek között a Broadway-n. Azt hittem, mindenki tud énekelni, mármint jól énekelni. Nagyon furcsa volt, amikor lassan rádöbbentem, hogy ez nem így van. Nem is akartam énekesnő lenni, csak így alakult. Először táncoltam New York-i klubokban, majd a Salt'n'Pepa két videoklipjében. Egy este valamelyik klubban egy producer odajött hozzám, hogy nem lenne-e kedvem énekelni. Akkor kezdődtek a küzdelmek. De az áttörést a The Cut, az MTV tehetségkutató versenye hozta meg.

CKM: Milyen művészek hatottak rád és a zenédre?

Anastacia: Nem hatott rám egyik művész sem. Tulajdonképpen én tudatosan nem sokat foglalkoztam a zenével. Nem vettem például CD-ket, csak rádiót hallgattam, és nem tapétáztam ki poszterekkel a szobámat kamasz koromban. Anyukám szerette, és sokat hallgatta Barbra Streisandot és Elton Johnt, így én is rajongtam értük.

CKM: Hogyhogy előbb lettél sikeres Európában, Ausztráliában, Új-Zélandon, mint az Egyesült Államokban?

Anastacia: Otthon csak az idei év elején adtuk ki az albumomat, bár az első kislemez ott jelent meg. De Európából folyamatosan jöttek a felkérések, először klubokból, aztán rádiótól, zenei tévécsatornáktól. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy a világ különböző pontjain lépek fel -én voltam a legjobban meglepve. Végül is nekem teljesen mindegy, a rajongók mindenhol rajongók. Persze más lett volna, ha úgy indulok neki a világnak, hogy otthon már ismert vagyok, de így alakult.

CKM: Hova sorolnád magad a zenei életben? Nem az a típus vagy, hogy kössünk szerződést Britney Spearsel, aztán adjuk el a világ összes tizenhárom éves kislányának.

Anastacia: Nem vagyok egyszerű eset. Sokáig nem is tudtak hová tenni a lemezkiadók. Adva van egy szőke, alacsony, fehér lány, érett, fekete, erős hanggal. Erre nincs kategória és skatulyát is nehéz találni. Nem akartam, hogy berakjanak valami előre kitalált, "legyártott" együttesbe, és így elrontsák az aki vagyok. Végül is akkor lett jó, amikor engedték, hogy önmagam legyek, és úgy énekeljek, ahogy tudok.

CKM: Van valaki, akit konkurenciádnak vagy versenytársadnak tekintesz?

Anastacia: Nincs konkurenciám, vagyis én senkit nem tekintek annak. Nem azért, mert én vagyok a legjobb, hanem azért mert az negatív hatást szül, és felesleges energiákat von el, ha arra koncentrálok, hogy jobb legyek ennél vagy annál. Ahogy valaki úgy dönt, hogy eljön az én koncertemre, ugyanúgy dönthet úgy is, hogy elmegy más énekesére. Én pedig nem szeretem, ha negatív energiák bezavarnak, mert nagyon pozitívan állok hozzá mindenhez, törekszem arra, hogy a jó oldaláról éljem meg az életet.

CKM: Mik a legfontosabb dolgok számodra az életben?

Anastacia: Nagyon fontosak a családom és a barátaim. Meg aztán a szeretet, a szerelem, a belső erő, tartás -nagyon koncentrálok ezekre a dolgokra. Fontos a szabadság is, hogy az lehessek, aki vagyok.

CKM: Milyen az ideális férfi egy ilyen határozott nő számára?

Anastacia: Valaki, akinek belső tartása van, olyan, akinek fontos az, amit csinál, függetlenül attól, hogy vízvezeték-szerelő, vagy híres fickó. A lényeg, hogy legyen tartása, és jó legyen abban, amivel foglalkozik. Egyébként meg a magas, fekete, jóképű pasik -mint mindenkinek, nem? (Megereszt egy hamisítatlan anastaciás kacajt.)

CKM: A zenei életbe hogy fér bele a határozottságod? Sokat küzdöttél például a szemüvegedért.

Anastacia: Nekem rossz a szemem, negyedik osztályos korom óta hordok szemüveget, tehát számomra ez természetes. Viszont ugyanolyan gyakran váltogatom a kereteket, mint a ruhákat. Mindenféle őrült szemüvegkereteim vannak. Ezt végül marketingfogásnak fogta fel a lemezkiadó, az imidzsem részeként -pedig nem az. Egyszerűen szemüveges vagyok, és az emberek úgy jönnek a koncertjeimre, hogy színezett lencséjű meg viccesebbnél viccesebb keretes szemüveget viselnek. Aztán kérdezgetnek, hogy hol veszem az enyéimet. Hol, hol -hát mindenhol, ahol szemüveget lehet kapni. Nem ragaszkodom egy konkrét üzlethez.

CKM: Betör majd téged előbb-utóbb a zeneipar vagy képes leszel megőrizni az egyéniségedet?

Anastacia: Persze, feltétlenül képes leszek. A belső erőm, a karmám már jóval azelőtt kifejlődött, hogy kapcsolatba kerültem a zenei világgal. Az lenne a világvége, ha megpróbálnának engem megváltoztatni. Ott állna mindenki fejvesztve, csak én állnék egyenesen közöttük, és önmagam lennék. (Nevet, ahogy elkpzeli)

CKM: Egyébként mit hoz a jövő? Mit csinálsz majd mondjuk öt év múlva?

Anastacia: Nincsenek terveim. Soha nem tervezek előre. Mások olyan magabiztosan tudják mondani, hogy felveszem majd ezt az albumot, aztán turnéra megyek, aztán újra új album stb. Én meg csak nézek, és tátom a számat: igen, te ezt így tudod? Én azt tudom, mit csinálok most: vesszük fel a második albumomat, amit november közepén jelenik meg -először Európában. Öt év múlva biztos próbálom majd kiteljesíteni a karrieremet, akár éneklés lesz az, akár színészet, akár valami más. Gondolom, lesznek gyerekeim, vagy gyerekem, vagy épp gyereket próbálok csinálni, vagy legalább fényképet csinálok gyerekekről. Szeretem a gyerekeket, valamelyik biztos bejön. Egyébként mindig csak azt tartom szem előtt, hogy amit éppen csinálok, arra az anyukám büszke lenne-e. És amíg azt tudom válaszolni, hogy igen, igen, és megint igen -addig minden rendben van.